Egy nagy semmi, avagy a csillagos égi háttér volt látható, ha a csillagászok arrafelé irányították a távcsövüket. Aztán persze kiderült, hogy elírásról vagy számolási hibáról van szó, és sikerült megtalálni a szokás szerint pazar objektumot. Ezúttal azonban nem ilyesmiről lesz szó.
A Messier 40 pontosan ott van, ahol a felfedező megtalálta, csakhogy ez nem egy galaxis, sem egy pompás csillaghalmaz. Sőt nem is ködös, üstökössel összetéveszthető objektum, ami különösen furcsa, hiszen Messier kifejezetten ezeket katalogizálta. A Messier 40 egy kettőscsillag, méghozzá optikai kettős. Ez azt jelenti, hogy a két csillagnak fizikailag az égvilágon semmi köze nincs egymáshoz, azt leszámítva, hogy Földünkről közel egy irányban látszik, azt a látszatot keltve, mintha összetartoznának.
Szemléltetésképpen: a halványabb csillag 470, míg a fényesebb csillag 1013 fényévre található tőlünk. Mégis hogy van az, hogy az a csillag látszik fényesebbnek, amelyik kétszer olyan messze van? – merül fel a kérdés. Amit mi a Földről meg tudunk figyelni, az a csillag ún. látszó fényessége. Ez önmagában nem árul el semmit arról, hogy a csillag valójában a fényesebbek vagy a halványabbak közé tartozik-e. A csillagok valódi fényessége pedig nagyon tág határok közé esik. A csillagászok ennek kifejezésére bevezették az abszolút fényesség fogalmát, vagyis azt a fényességet, amit akkor látnánk, ha a csillagtól 10 parszek (nagyjából 32,62 fényév) távolságra lennénk. A Messier 40 fényesebbnek látszó csillaga 10 parszek távolságról nézve nem csak egy kicsit, hanem igen lényegesen fényesebb lenne, mintha az optikai kettőscsillag halványabb csillagát néznénk ugyanekkora távolságról.
Hogy miért katalogizálta Messier ezt a kettőscsillagot, azt pontosan nem tudni. Ma azt véljük, arra gondolhatott, hogy kis méretű és kis nagyítású távcsőben egy ilyen kettőscsillag talán ködösségként is feltűnhet. Annyi biztos, hogy egy olyan objektumot keresett 1764. október 24-e éjjelén, amit Johannes Hevelius lengyel csillagász talált meg 1660-ban, több mint 100 évvel korábban. Hevelius szabad szemmel is észlelt és egy számára ködösségnek látszó foltra lett figyelmes („Supra Tergum Nebulosa”) a Nagy Medve csilllagképben. Nem csoda tehát, hogy Messier-nek felkeltette az érdeklődését. Azonban jól tudta, hogy könnyen lehet, hogy ami szabad szemmel elmosódott objektumnak látszik, az távcsőben felbomlik, mondjuk egy kettőscsillaggá. Ahogy Messier megpillantotta a kettőcsillagot, azt gondolta, megtalálta azt, amit Hevelius említett (nem tudta hogy Hevelius szabad szemmel vagy távcsővel találta meg). Ez azonban nem igaz, mert attól a pozíciótól, amit Hevelius megadott, több mint egy fokkal arrébb van az M40. Hevelius valószínűleg a ma 74 és 75 UMa 22’-es optikai kettősét láthatta ködös foltként, miközben a csillagkép csillagait számba vette. A Messier által katalogizált két csillag ugyanis halványabb annál, minthogy bárki szabad szemmel megpillanthassa.
Az M40 történetének következő fejezetére újabb száz évvel későbbi. Friedrich August Theodor Winnecke 1863-ban újra felfedezte a csillagpárt, anélkül, hogy tudatában lett volna a Messier 40 létezésének. A német csillagász azonban szándékosan kettőscsillagokat katalogizált. Negyedik tagként vette fel a listára, és ezért az objektum Winnecke 4 néven is ismert.
Hogy a tévedések sorozata még tovább folytatódjon, mind a híres francia csillagász, Camille Flammarion 1917-ben, mind követői abból a téves kiindulásból, hogy a 74 UMa kettőscsillag (nos, nem az), és azt látta ködösségnek Hevelius, próbálták a tévedést megmagyarázni. Végül John Mallas 1966-ban (újabb száz év elteltével) azonosította be, hogy Messier a katalógusába 40-es sorszámmal a Winnecke 4 kettőscsillagot vette fel.
A Gaia űrobszervatórium rendkívül pontos asztrometriai mérései alapján kiderült, hogy az egymás mellett látszó két csillag közül a fényesebbnek látszó objektum valódi kettőscsillag. A valódi kettőscsillagok az optikai kettőscsillagokkal ellentétben valóban egy fizikailag összetartozó rendszert alkotnak. Olyan, mintha a mi Naprendszerünkben lenne két Nap.
Az M40 a Nagy Medve csillagképben található, tagjai 10,1 és 9,6 magnitúdósak, egymástól 54”-re. Hazánkból sosem bukik a látóhatár alá, tehát igazából az év bármely időszaka megfelelő az észlelésre. A nyári időszakban azonban, amikor a Nagy Medve csillagkép magasan jár az égen, kedvezőbb a megfigyelés lehetősége.
Ez a Messier-objektum unikum: egy kisebb amatőrcsillagászati távcsővel is könnyedén megfigyelhető.
Szerző: Király Amanda, Bemutató csillagász
Svábhegyi Csillagvizsgáló