Az ősz beköszöntével mi továbbra is, rendíthetetlenül folytatjuk észlelési ajánlónkat. Ebben a hónapban egy nagyon látványos kettőscsillagot és egy kihunyt csillag maradványát tartogatja tarsolyunk.
Nézz fel!
Az idei szeptemberben ajánlott objektumaink a Hattyú és a Kis Róka csillagképben helyezkednek el, amelyek szomszédosak egymással, és rendkívül kedvező pozícióban vannak esténként. Gyakorlatilag, ha 8-órakor éppen a fejünk fölé nézünk, akkor (legalábbis a Hattyú) pontosan a zenitben tartózkodik (abban a pontban, ami geometriailag is egzaktan a fejünk felett van).
Így mi sem egyszerűbb mint megtalálni a Hattyút. Keressük meg a legfényesebb csillagát, a Denebet! Ha 8 óra körül éppen a már emlegetett pontba, a zenitbe nézünk, akkor két rendkívül fényes csillag fog feltűnni (az egyik távolabb van a zenittől, mint a másik, azonban ez szabad szemmel nem érzékelhető jól). A fényesebbik a Vega. Erre jelenleg nincs szükségünk, ezért térjünk is át a kicsit halványabbra, a körülbelül 1,25 magnitúdós Denebre. Ez a Hattyú csillagkép farka, erre az arab „dhanab” (farok) szóból származó neve is utal. A Hattyú testét a Sadr csillag szimbolizálja. Ez a csillag is még viszonylag feltűnő a maga 2,2 magnitúdójával, így megtalálása egyszerű. A Denebet és a Vegát összekötő vonalon a Denebtől menjünk a Vega felé körülbelül a két csillag távolságának hatodával megegyező szakaszt. Ezek után tekintetünkkel induljunk dél felé. Az első fényesebb csillag lesz a Sadr. Megvan? Nagyszerű!
Már túl is vagyunk a Hattyú nehezén. A Denebet és a Sadrt összekötve és a Sadr felé meghosszabbítva találunk még néhány csillagot a közelben. Ezekből áll a Hattyú nyaka és feje, ez utóbbit jelképező csillag neve Albireo, és ez az a csillag, ami a továbbiakban is érdekes lesz számunkra. Ha pedig a Sadrtől két oldalra indulunk el, megtaláljuk a hattyú szárnyait, amelyekben egy enyhe hátrafelé törést fedezhetünk fel, akár az igazi madár esetében.
Mint említettem, a másik megfigyelésre kiszemelt gyöngyszem a Kis Róka csillagképben helyezkedik el, azonban ezt a csillagképet nem könnyű megkeresnünk. Csillagai oly halványak, hogy a csillagkörnyezetből nem igazán tűnnek ki, így sokkal jobban járunk, ha a Nyíl csillagképet keressük meg a Súlyzó-köd megtalálását segítendő. Ehhez először induljunk el (továbbra is este 8 óra körül) a Hattyú fejétől, az Albireótól dél felé. Ekkor találkozunk egy Denebhez hasonló fényességű csillaggal, az Altairral. És itt álljunk is meg! Túlmentünk. Egy kicsit kevesebb mint az út felét tegyük meg vissza, és ott megtaláljuk a négy körülbelül egyenlő fényességű csillagból álló nyilat. Nagyon jól látszik a kb. északkeleti irányba haladó nyílvesszőn a stabilizálást biztosító toll is.
Most, hogy már ezen csillagképeket ismerjük is, haladjunk is tovább objektumainkra!
Forog ám a hattyú agya!
Egyik megfigyelni ajánlott égitestünk, a már nevén nevezett csillag, az Albireo. Pontosabban itt nem is egy csillagról van szó, hanem kettőről, amelyek kb. 100.000 év alatt kerülik meg egymást. A kettős tagjai közötti szeparáció 34”, fényességük pedig 3,1, illetve 5,1 magnitúdó. Ezen paraméterekkel akár az „átlagos” (ha egyáltalán lehet ilyet mondani) kettőscsillagok kategóriájába sorolhatnánk párosunkat „De hát akkor miért is szerepel ebben a cikkben? Biztos van valami turpisság a dologban!” – gondolhatja olvasónk. És ez milyen igaz! A kb. 400 fényév távolságban lévő csillagok hőmérséklete ugyanis nagyon különböző. A fényesebbik tag kb. 4.000 C°-os, a halványabbik pedig 13.000 C°-os. Ez azt jelenti, hogy színük nagymértékben eltér egymástól.
Egy test minél melegebb, annál nagyobb energiák felé tolódik az általa kisugárzott elektromágneses sugárzásának (jelen esetben fénynek) maximuma. (Ennek megfelelően például mi emberek is sugárzunk, csak olyan alacsony energián, hogy azt szemünk nem tudja érzékelni, de például a hőkamerák éppen ezt használják ki.) És mit jelent az, hogy nagyobb energiák felé tolódik? Azt, hogy a fény színe a szivárvány vörös felétől a kék felé tolódik. Itt sokakban felmerülhet a kérdés: „De hát akkor miért nincsenek zöld csillagok?” A válasz az, hogy a csillagok igazából nem egy hullámhosszon (színben) sugároznak, hanem egy úgynevezett Planck-görbe szerinti eloszlással. Így a színkeverés miatt a „zöld csillagokat” nem látjuk zöldnek. És akkor a „zöld csillagok” valójában milyen színűek? Hát fehérek. Erre a válasz már az evolúcióban keresendő, hiszen Napunk éppen egy „zöld csillag”.
Visszatérve a kettősünkhöz, a fényesebbik tag így narancsos árnyalatú, a halványabbik pedig kékes színben pompázik. És ehhez nem is kell nagy távcsövet használnunk. Elég egy 5 cm-es távcső is 30-szoros nagyítás felett, hogy észre lehessen venni a különböző színt, illetve a kettősséget. Így összességében az égbolt egyik leglátványosabb kettőscsillagává protezsálta magát kettősünk.
Súlyzó vagy almacsutka
A másik szeptemberi objektumunk az M27 katalógusnevű, gyönyörűséges planetáris köd. Ez egy kb. 4000 éve kihunyt csillag maradványa. A közepes méretű csillag haláltusája alatt külső gázrétegeit ledobta, amelyből kialakult, jelenleg is táguló felhőt figyelhetjük meg (a tágulás sebessége megdöbbentő: néhányszor tíz km/s nagyságrendjébe esik). A megfigyeléshez azonban valamilyen fényt kell kibocsátania. Ennek a magyarázata sem bonyolult. Az eredeti csillag maradék magja egy fehér törpecsillaggá vált, amelynek felszíni hőmérséklete nagyjából 120.000 C°. Ez azt jelenti, hogy (emlékezzünk vissza az előző alfejezetre) a törpecsillag rendkívül erősen fog sugározni ultraibolyában. Ez a nagyenergiás sugárzás pedig gerjeszteni képes a gázfelhőt (ennek a fizikájába most nem szeretnék belemenni, talán majd máskor), és a felhő így számunkra is látható fényt bocsát ki.
Mi szükséges a 7,6 magnitúdós köd megfigyeléséhez? Először is egy legalább kb. 5 cm-es távcső, másodszor pedig egy legalább közepesen jó ég. Akinek nagyon jó szeme van, az már akár a távcső keresőjében is észrevehet valamilyen derengő foltot a csillagok között, ehhez azonban nagy gyakorlat szükséges. 5 cm-es távcsőben nem fog igazán jól mutatni, azonban egyértelműen megtalálható. Igazán szépen egy legalább 15 cm-es távcsőben néz ki, és ne féljünk viszonylag nagyobb (akár 80-100-szoros) nagyítást használni. A látványon még javíthatunk mélyégszűrőkkel, például UHC-val, de még jobb az OIII, ez utóbbi szinte bársonyfeketévé varázsolja az égi hátteret, így nagyon jó kontrasztot biztosít kb. 1.200 fényévre lévő ködünknek.
És hogyan is néz ki ködünk? A nemzetközileg is használt (nem hivatalos) neve Súlyzó-köd, ez a köd fényesebb részének két végén található kiszélesedésre utal. Azonban több amatőrcsillagász szerint ez nem egy súlyzó, hanem egy almacsutka. Ha jobban megnézzük, akkor a formája nem is emlékeztethetne jobban egy almacsutkára. És ráadásul még a megevés előtti állapotot is felfedezhetjük a köd halványabb lebenyeiben, azok szinte egy szép koronggá egészítik ki a fényesebb részt.
Így hát ne hagyjuk ki eme szépségeket, távcsővégre fel!
Szerző: Kóti Dávid, Amatőrcsillagász
CSFK Konkoly-Thege Miklós Csillagászati Intézet / Svábhegyi Csillagvizsgáló