Csillagai nem túl fényesek, de legfényesebb csillagaiból álló jellegzetes félkör alakja gyorsan felismerhetővé teszi az égen. A Herkules és az Ökörhajcsár (Bootes) csillagkép között találhatjuk meg, további szomszédja pedig a Kígyó Feje (Serpens Caput). Márciusban hajnaltájt tűnik fel a keleti égbolton, május közepén éjfélkor delel, és decemberben az esti szürkületben bukik a horizont alá. Van egy párja a déli égen: a Corona Australis.
Kultúrtörténeti finomságok
A Corona Borealis nagyon régi csillagkép, egyike a Ptolemaiosz által lejegyzett 48 csillagképnek. Az ókorban többnyire koronának vagy koszorúnak tekintették ezen az égrészen elhelyezkedő csillagokat, a győztes vezérek, hősök diadalmi jelképeként. Eratoszthenész és az akkori görög költők írásaiban Sztéfánosz, vagyis Koszorú néven jelenik meg.
A görög mitológiában a legismertebb ehhez köthető történet Thészeuszhoz és Ariadnéhoz kapcsolható. Ariadné Mínosz krétai király leánya volt. Testvére, Minotaurusz, a félig ember, félig bika alakú szörny egy labirintus mélyén élt, amelyet Daidalosz és Ikarosz épített. Egyszer Aigeusz athéni király a harci játékokon megölte Mínosz király másik gyermekét, Androgeószt, ezért büntetésből 9 évenként 7 szüzet és 7 ifjat kellett feláldoznia Krétán, akikkel a Minotaurusz végzett a labirintusban. Egyik alkalommal az athéni király fia, Thészeusz is jelentkezett az áldozatok közé, és amikor Ariadné meglátta az ifjút, azonnal beleszeretett, és segítségül egy gombolyag fonalat adott neki (hogy ezzel visszatalálhasson) meg egy kardot.
Thészeusznak sikerült megölnie a Minotauruszt, a fonal segítségével pedig megtalálta a kiutat a labirintusból. Egy másik változat szerint Ariadné koronájának (koszorújának) fénye mutatta a kivezető utat az ifjúnak. Az athéniak hősként tekintettek rá, de a krétai király nagyon dühös lett – a szerelmespárnak szöknie kellett, Naxosz szigetére mentek. Itt a történet elhomályosodik, a pár útja ezt követően ketté válik. Az egyik változat szerint Ariadné álmában beleszeretett Dionüszoszba, aki egy koronát ajándékozott a lánynak, amelyet feldobott a magasba: az ékkövek felröppentek az égboltra, és ott csillagokként ragyognak tovább. Egy másik változat szerint Dionüszosz feleségül is vette a királylányt, a koronát pedig házasságkötésük alkalmával viselte: ezután az isten az égre helyezte, hogy megemlékezzen az esküvőjükről. Ovidius szerint viszont Thészeusz volt hűtlen, és Ariadné koszorúját – Héphaisztosz remekművét –amelyet aranyból és indiai drágakövekből készített, Dionüszosz felhajította az égre.
Az arabok viszont nem koronát, hanem egy csorbult vagy eltört tálat láttak benne, mivel a csillagkép egy félkör alakot ír le az égen. Perzsiában Kasah Darwishan néven ismerték, azaz „Dervis Táljaként”, de nevezték „Koldusok Csészéjének” vagy „Kisgyermek Táljának” is. A kínaiak Övnek nevezték ezeket a csillagokat, az ausztrál bennszülöttek pedig bumerángot láttak benne.
A középkori keresztény Európában Ariadnéból időnként Szűz Mária lett, a csillagképet Mária koszorújának tekintették. Ezt a megnevezést a magyarok is átvették, egyes vidékeken még a XIX. században is Mária eljegyzési koszorújának látták. Ezenkívül ismert volt még Urunk Asztala néven is: utalva az utolsó vacsorára – a legfényesebb csillag Jézus, körülötte félkörben a 12 apostol. Erdélyben a felcsíki falvakban Koszorúcsillagként emlegették. Dante Alighieri Paradicsomkertnek nevezte, majd a népi kultúra ezt a megnevezést is átvette.
1866 májusában a csillagképben egy nóva tűnt fel – ez a jelenség szolgáltatta az első alkalmat arra, hogy az ilyen jellegű csillagok színképének vizsgálatára spektroszkópot alkalmazzanak.
Csillagászati adatok a csillagképről:
- α Coronae Borealis (Alphecca): a csillagkép legfényesebb csillaga, fényessége 2,23 magnitúdó. Kettőscsillag, amely két fősorozati csillagot tartalmaz. Kb. 74 fényévre helyezkedik el tőlünk. A főkomponens egy fehér, fősorozati csillag, kísérője pedig egy sárga fősorozati csillag. Az idők során több nevet is viselt: Alphecca, Gemma és Gnosia Stella Coronae. Az első arab neve nayyir al-fakka, amelynek jelentése: „a megtört (csillagok gyűrűjének) fényes (csillaga)”, a Gemma latinul „ékszert” jelent, míg a Gnosia Stella Coronae jelentése „a korona krétai csillaga”. A Gnosia („Knósszosz”) Ariadné szülőhelyére utal, akinek esküvői diadémja egyes mítoszokban a Corona Borealis csillagkép lett, miután Dionüszosszal kötött házasságot.
- β CrB (Nusakan): kettőscsillag, amely szabad szemmel egyetlen objektumnak tűnik. A második legfényesebb a csillagképben, fényessége 3,68 magnitúdó. Kb. 112 fényévre található a Naptól. A két komponens neve: β CrB A (Nusakan) és β CrB B.
- γ CrB: kettőscsillag, fényessége 3,84 magnitúdó, távolsága tőlünk 145 fényév. Mindkét komponens fősorozati csillag, keringési periódusuk 91,2 év.
- δ CrB: változócsillag, fényessége 4,57 és 4,69 magnitúdó között változik. Sárga óriáscsillag, amely körülbelül 2,4-szer nagyobb tömegű, mint a Nap. Kékesfehér fősorozati csillag volt, mielőtt elfogyott volna a hidrogén a magjából. Fényváltozását a felszínén kialakuló foltok okozzák, ahogyan a csillag forog a tengelye körül.
- R Coronae Borealis: kis tömegű sárga szuperóriás, változócsillag. Általában 6 magnitúdó körüli a fényessége, szabad szemmel éppen hogy halványan látható, de időnként akár 15 magnitúdóig is elhalványul. Felfedezésekor „az északi korona változója”-ként írták le Később Variabilis Coronae néven emlegették. A fényességcsökkenést a csillag körül elhelyezkedő grafitfelhők okozzák, amikor éppen a csillag látóirányába kerülnek.
- T Coronae Borealis (Lángoló csillag/Blaze star): kettőscsillag, ismétlődő nóva, amely kb. 3000 fényévre helyezkedik el tőlünk. 1866-ban John Birmingham fedezte fel először egy kitörése során, de valószínűleg 1217-ben és 1787-ben is megfigyelték a kitörését. A megfigyelések alapján a csillag kb. 80 évente produkál kitöréseket. Fényessége átlagban 10 magnitúdó körüli, szabad szemmel nem látszik. Kitörésekor eléri a 2-3 magnitúdót. Mostanában éppen „esedékes” a következő kitörése.
Mélyég-objektumok
- Abell 2065: galaxishalmaz, amely több mint 400 galaxist tartalmaz, legfényesebbek közülük 16 magnitúdójúak. A halmaz több mint egymilliárd fényévre van a Földtől. Az Abell 2065, 2061, 2067, 2079, 2089 és 2092 galaxishalmazokkal együtt alkotja a Corona Borealis szuperhalmazt.
- NGC 6085: spirálgalaxis, az Abell 2162 galaxishalmaz tagja. Kb. 225 ezer fényévre van tőlünk.
- Abell 2142: egy hatalmas, röntgentartományban is világító galaxishalmaz – tulajdonképpen két halmaz még mindig folyamatban levő összeolvadásának eredménye. Az eddig egyesült halmaz 6 millió fényév átmérőjű, és több száz galaxist tartalmaz.
- RX J1532.9+3021: galaxishalmaz, amelynek legfényesebb tagja a LEDA 1900245 jelű galaxis. A Chandra űrteleszkóp megfigyelései során kiderült, hogy az egyik nagy tömegű fekete lyuknak ad otthont (kb. 10 milliárd naptömegű). Az RX J1532.9+3021 mögött 2012 elején gravitációslencse-hatással fedezték fel a SN CLN12Did elnevezésű szupernóvát.
- Corona Borealis szuperhalmaz: tartalmazza az Abell 2056, Abell 2061, Abell 2065 (a szuperhalmazon belül a legnagyobb tömegű galaxishalmaz), Abell 2067, Abell 2079, Abell 2089 és Abell 2092 galaxishalmazokat.
- Herkules–Corona Borealis Nagy Fal: egy galaxisszál, amely a megfigyelhető univerzum legnagyobb ismert struktúrája – hossza kb. 10 milliárd fényév (a megfigyelhető világegyetem átmérője körülbelül 93 milliárd fényév). 2013-ban fedezte fel egy Horváth István, Jon Hakkila és Bagoly Zsolt vezette amerikai és magyar csillagászokból álló csapat a Swift űrszonda Gamma-Ray Burst Monitor adatainak elemzése során.
A magyar nyelvű térképet Vizi Péter (csillagterkepek.hu) készítette.
Szerző: Diószegi Orsolya Enikő, Tudományos újságíró